Van bennünk egy örök utazó, egy időtlen lélek, aki magában hordozza az összes átélt élményt, a gyermekkori csodát és a kamaszkori sebeket egyaránt. Ez a lény nem más, mint a belső gyermek, az a tiszta, eredendő énünk, amely a felnőttkor páncélzata alatt él és lélegzik. Sokan feltételezik, hogy a gyerekkor lezárt fejezet, ami már nem befolyásolja a jelenünket, de a valóság az, hogy a megoldatlan érzelmi lenyomatok mélyen gyökereznek a mindennapi döntéseinkben, kapcsolatainkban és az önmagunkhoz fűződő viszonyunkban.
A belső gyermekkel való kapcsolódás nem egy múló divat, hanem a mélyreható önismeret és a valódi gyógyulás kulcsa. Amíg a bennünk élő kis én érzelmi szükségletei kielégítetlenek maradnak, addig felnőttként is keressük azokat a külső forrásokat, amelyek betömhetik a gyermekkori hiányosságok okozta űrt. Ez a keresés gyakran függőségekhez, ismétlődő mintákhoz és állandó elégedetlenséghez vezet.
Ahhoz, hogy valóban teljes életet élhessünk, fel kell vennünk a kapcsolatot ezzel a sérülékeny, de egyúttal határtalanul kreatív résszel, és meg kell gyógyítanunk azokat a sebeket, amelyeket az élet, a környezet vagy a szülői minták ejtettek rajta. Ez a cikk egy mély bemerülés a belső gyermek misztériumába, egy gyakorlati útmutató a gyógyításhoz és az elveszett öröm újra megtalálásához.
A belső gyermek archetípusa és jelentősége
A pszichológiában és az ezotériában egyaránt elismert tény, hogy a gyermekkorunk nem csupán emlékek gyűjteménye, hanem egy élő, aktív energia, amely a tudatalattinkban rezeg. Carl Gustav Jung, az analitikus pszichológia atyja, a belső gyermeket (vagy divin child, azaz isteni gyermek) az archetípusok közé sorolta, hangsúlyozva annak potenciálját és sérülékenységét. Ez az archetípus magában foglalja az ártatlanságot, a csodálkozás képességét, a spontaneitást és a feltétel nélküli szeretet iránti igényt.
A belső gyermek lényegében a mi érzelmi magunk. Ez a rész rögzíti és tárolja az összes korai tapasztalatot, különösen azokat, amelyek az érzelmi biztonsághoz és a kötődéshez kapcsolódnak. Amikor a külső világ elismerte, szerette és támogatta ezt a kis ént, akkor az a felnőttkorban is rugalmas, kreatív és önelfogadó lesz. Ha azonban elutasítással, kritikával vagy elhanyagolással találkozott, a sebzett gyermek átveszi az irányítást, és a felnőtt életét a védekezés és a félelem határozza meg.
A belső gyermek nem csak a múltunk lenyomata, hanem a jövőnk kulcsa is. Ő képviseli azt a kreatív szikrát, ami lehetővé teszi számunkra, hogy játszunk, álmodozzunk és kilépjünk a felnőttkor merev szabályaiból. Ha elfojtjuk ezt a részt, az életünk szürke, kényszeres és örömtelen lesz.
A belső gyermek gyógyítása nem a múlt megváltoztatását jelenti, hanem azt, hogy a jelenben adjuk meg magunknak azt a szeretetet és elfogadást, amit gyerekként nem kaptunk meg.
A sebek anatómiája: Honnan ered a fájdalom?
A belső gyermek sebei ritkán egyetlen nagy traumából fakadnak. Sokkal gyakoribb, hogy ezek a sebek a mikrotraumák, az ismétlődő elhanyagolás, a következetlenség és az érzelmi érvénytelenítés finom, de pusztító mintáiból állnak össze. A gyermek számára a szülő a világ, és ha a szülői tükör torz képet mutat (például azt sugallja, hogy a gyermek nem elég jó, vagy az érzelmei nem fontosak), az a gyermek énképe alapjait rengeti meg.
Az egyik leggyakoribb seb a feltétel nélküli szeretet hiánya. Ha a szeretetet teljesítményhez vagy viselkedéshez kötik, a gyermek megtanulja, hogy az értéke külső tényezőktől függ. Ez a felnőttkorban a „túlzott megfelelni vágyás” (people-pleasing) jelenségében manifesztálódik, ahol az egyén folyamatosan mások igényeit helyezi a sajátjai elé, attól félve, hogy elutasítják, ha valódi önmagát mutatja.
Egy másik jelentős seb a biztonság és kiszámíthatóság hiánya. Ha a környezet kaotikus volt, vagy ha a szülők érzelmileg elérhetetlenek voltak, a gyermek megtanulja, hogy a világ veszélyes hely. Ez a felnőttkorban állandó szorongáshoz, kontrollmániához és a kötődés nehézségeihez vezethet. A belső gyermek ekkor folyamatosan riadó üzemmódban van, és a legkisebb konfliktusra is pánikkal reagál.
A kritika és a szégyen mérge
A kritikus szülői hangok mélyen beépülnek a tudatunkba, és a felnőttkorra belső kritikussá válnak. Ez a hang folyamatosan aláássa az önértékelésünket, megakadályozza a kockázatvállalást és táplálja a szégyent. A szégyen az a mély meggyőződés, hogy „rossz vagyok”, nem pedig „rosszat tettem”. Ez a különbség létfontosságú.
Amikor a belső gyermekünk szégyenkezik, elrejtőzik, és megpróbál láthatatlanná válni. A gyógyítási folyamat során fel kell ismernünk, hogy ez a kritikus hang nem a mi igazi hangunk, hanem egy beépített program, amit gyerekként vettünk át. A felnőtt énünk feladata, hogy megvédje a belső gyermeket ettől a romboló hangtól.
A sebzett belső gyermek nem akar rosszat tenni; ő csak megpróbálja túlélni a gyerekkorban megtanult mintákat a felnőtt világban.
Hogyan mutatkozik meg a sebzett gyermek a felnőttkorban?
A belső gyermek nem marad csendben. Amikor aktiválódik, gyakran felnőttként olyan viselkedésmintákat veszünk fel, amelyek irracionálisnak, túlzónak vagy önrombolónak tűnhetnek. Ezek a reakciók valójában a gyermekkorban elsajátított túlélési mechanizmusok.
1. Az elutasítási félelem és a túlzott alkalmazkodás
Ha gyerekként az elismerés hiányzott, felnőttként kényszeresen keressük a külső megerősítést. Ez gyakran a határok teljes hiányában nyilvánul meg. Nem tudunk nemet mondani, még akkor sem, ha az a saját kimerülésünkhöz vezet. A belső gyermek fél, hogy ha nem tesz meg mindent másokért, akkor elhagyják.
2. Érzelmi kitörések és regresszió
Egy felnőtt ember, aki egy apró konfliktusra vagy kritikára aránytalan dühvel, sírással vagy teljes elzárkózással reagál, valószínűleg a sebzett belső gyermek állapotában van. Ezt nevezik érzelmi regressziónak. A felnőtt agy (prefrontális kéreg) lekapcsol, és a gyermekkorban rögzült érzelmi agy (limbikus rendszer) veszi át az irányítást. Ilyenkor a reakció nem a jelen helyzetre, hanem a gyerekkori elhagyatottság vagy tehetetlenség érzésére vonatkozik.
3. Perfekcionizmus és halogatás
A perfekcionizmus gyakran a gyermekkori kritika eredménye. Ha soha semmi nem volt elég jó, felnőttként folyamatosan hajszoljuk a tökéletességet, rettegve a hibázástól. Ugyanakkor paradox módon a perfekcionizmus vezethet krónikus halogatáshoz is. Ha nem tudunk tökéleteset alkotni, inkább el sem kezdjük, ezzel védve a belső gyermeket a potenciális kudarctól és a vele járó kritikától.
Az alábbi táblázat segít megérteni, hogyan manifesztálódnak a gyermekkori sebek a felnőtt viselkedésben:
„Csak akkor szeretnek, ha hasznos vagyok/úgy viselkedem, ahogy elvárják.”
Kiszámíthatatlanság/Káosz
Kontrollmánia, állandó szorongás, túlzott aggódás.
„A világ veszélyes, mindent irányítanom kell a biztonságért.”
Az első lépés: A felismerés és az elfogadás ereje
Az elfogadás segít a belső gyermekünk gyógyításában, és lehetővé teszi a valódi öröm újraélését.
A gyógyítás útja azzal kezdődik, hogy elismerjük a belső gyermek létezését és a benne rejlő fájdalmat. Nem ítélkezhetünk a gyermek felett, még akkor sem, ha a viselkedése a jelenben problémákat okoz. A felnőtt énünknek meg kell tanulnia együttérzően tekinteni a sebzett gyermekre, mint egy kis lényre, aki mindent megtett a túlélésért.
A felismerés magában foglalja a viselkedésminták azonosítását. Mikor reagálok túlzottan? Milyen helyzetekben érzem magam kicsinek, tehetetlennek vagy láthatatlannak? Ezek a pillanatok jelentik a belső gyermek aktiválódását. Amikor egy vita során hirtelen elönt a düh, álljunk meg egy pillanatra, és kérdezzük meg: „Ki reagál most? A felnőtt én, vagy a 7 éves, elhagyott gyermek?”
A belső gyermek meghallgatása
A belső gyermek gyógyításának egyik legerősebb eszköze a validálás, azaz az érzelmek érvényesítése. Valószínűleg gyerekként azt tanultuk, hogy bizonyos érzelmek (düh, szomorúság, félelem) nem megengedettek. Felnőttként nekünk kell megadnunk magunknak azt az engedélyt, hogy érezzünk. A belső gyermeknek azt kell hallania a felnőtt éntől: „Látom a fájdalmadat. Jogod van szomorúnak lenni. Jogod van dühösnek lenni. Érvényesek az érzéseid.”
Ez a folyamat mélyen transzformatív, mert megtöri azt a gyermekkori mintát, amely szerint az érzelmeket el kell fojtani vagy el kell ítélni. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy a gyermek irányítsa az életünket, hanem azt, hogy megadjuk neki a szükséges biztonságot és figyelmet ahhoz, hogy megnyugodhasson.
A gyógyulás akkor kezdődik, amikor abbahagyjuk a harcot a múltunk ellen, és együttérzéssel fordulunk a bennünk élő legsebezhetőbb én felé.
Gyakorlati lépések a kapcsolódáshoz: Hidak építése
A belső gyermekkel való kapcsolat kialakítása nem elméleti feladat, hanem aktív, napi szintű gyakorlást igényel. Ezek a gyakorlatok segítenek újraírni a tudatalatti programokat és megteremteni a belső biztonság érzetét.
1. Belső párbeszéd és vizualizáció
Talán ez a legfontosabb technika. Keressünk egy csendes helyet, és lépjünk vizuális kapcsolatba a belső gyermekünkkel. Képzeljük el, milyen korban van, hogyan néz ki, és hol tartózkodik (talán egy sötét sarokban, vagy egy elhagyott játszótéren). A cél az, hogy a felnőtt énünk megközelítse őt, és felajánlja a védelmét.
Kezdő vizualizáció: Üljünk le kényelmesen. Képzeljük el magunkat abban a korban, amikor a legnagyobb sebeket szereztük (például 5, 8 vagy 12 évesen). Lássuk magunkat tisztán.
Beszélgetés: Lassan szólítsuk meg. Kérdezzük meg tőle, mire van szüksége, mitől fél. Ne feledjük, a belső gyermek egy dologra vágyik a legjobban: hallgatásra és hitelességre.
Megnyugtatás: Mondjuk el neki, hogy már felnőttek vagyunk, és biztonságban van. „Nem kell többé egyedül megküzdened ezzel. Én itt vagyok veled. Megvédelek.”
Fizikai kapcsolódás: Öleljük meg képzeletben, vagy tegyük a kezünket a szívünkre, és hagyjuk, hogy a szeretet energiája átáramoljon a belső gyermekhez.
2. A gyermekkori szükségletek listázása
Gondoljuk át, melyek voltak azok az alapvető szükségletek (érzelmi és fizikai), amelyeket gyerekként nem kaptunk meg. Például: szükségem volt következetes figyelemre, bátorításra, játékra, vagy a hibázás engedélyezésére. A felnőtt énünk felelőssége, hogy pótolja ezeket a hiányokat a jelenben, mintegy ideális szülőként funkcionálva.
Ha a gyermek szeretetre vágyott, naponta adjunk magunknak pozitív megerősítéseket. Ha biztonságra vágyott, teremtsünk stabil rutinokat és tartsuk be a magunknak tett ígéreteket. Ezzel építjük a belső gyermek bizalmát a felnőtt énünk iránt.
3. Kreativitás és játék
A belső gyermek a spontaneitás és a kreativitás forrása. A gyógyulás egyik legörömtelibb része a játék újra felfedezése. A játék nem luxus, hanem alapvető szükséglet. Nem kell, hogy nagy dolgok legyenek; lehet festés, színezés, legózás, tánc, vagy egyszerűen csak bolondozás a kutyával. A lényeg, hogy az aktivitásnak ne legyen konkrét célja vagy teljesítménykényszere.
Amikor játszunk, az agyunk kilép a stressz üzemmódból, és a belső gyermek érzi, hogy végre lehet önmaga, anélkül, hogy ítéletet kapna érte. Ezek a pillanatok újraélesztik az elveszett örömöt.
4. A düh és a szomorúság szentélye
A belső gyermek gyakran hordoz magában elfojtott dühöt és mély szomorúságot a gyermekkori igazságtalanságok miatt. Ezeket az érzelmeket biztonságos módon kell kiengedni. Ez lehet: naplóírás a dühös gyermek nevében, párna püfölése, vagy hangos kiabálás egy erdőben. A lényeg, hogy a felnőtt énünk engedélyezze a gyermeknek, hogy kifejezze mindazt, amit gyerekként el kellett fojtania.
A szomorúság gyógyításához a felnőtt énünknek együttérzően meg kell gyászolnia mindazt, amit elveszítettünk – a gondoskodást, a biztonságot, az ártatlanságot. A gyász egy természetes folyamat, amely segít lezárni a múlt fájdalmas fejezeteit.
A szülői minták átírása és a belső szülő megerősítése
Amikor a belső gyermekkel dolgozunk, valójában a belső szülői szerepünket erősítjük meg. A belső szülő az a részünk, amely táplálja, védi, korlátozza és tanítja a belső gyermeket. Ha a külső szüleink elhanyagolóak vagy kritikusak voltak, a belső szülőnk is gyakran ezt a mintát követi. A gyógyítás lényege, hogy a belső szülőt átalakítsuk egy gondoskodó, bölcs és feltétel nélkül elfogadó alakká.
Az önmagunkkal kötött szerződések
Vizsgáljuk meg azokat a „szabályokat”, amelyeket gyerekként fogalmaztunk meg magunknak a túlélés érdekében (például: „Soha nem mutathatom ki, ha fáj”, „Mindig erősnek kell lennem”, „A szükségleteim nem fontosak”). Ezek a szabályok egykor védtek, de ma már korlátoznak. A belső szülő feladata, hogy felülírja ezeket a hamis szerződéseket a következő parancsokkal:
A szükségleteim fontosak. (Öngondoskodás)
Engedélyezem magamnak a hibázást. (Önelfogadás)
Jogom van nemet mondani. (Határok kijelölése)
Megérdemlem a szeretetet, pusztán azért, mert létezem. (Értékesség)
Ez a tudatos átírás megköveteli, hogy minden alkalommal, amikor a régi, kritikus hang megszólal, a belső szülő azonnal közbelépjen, és megvédje a belső gyermeket. Ez a belső védelmező szerep felvétele az érett felnőttség jele.
A belső szülő – gyermek dinamika
A cél nem az, hogy a belső gyermek irányítson (amely impulzív és felelőtlen), és nem is az, hogy a belső szülő elnyomjon (amely merev és kritikus). A cél az egészséges dinamika megteremtése, ahol a felnőtt énünk bölcsen vezeti és támogatja a belső gyermeket, lehetővé téve számára a spontaneitást egy biztonságos kereteken belül. Ez az integráció vezet a teljes érzelmi intelligenciához.
Amikor a belső gyermekünk retteg, a belső szülőnek kell megnyugtatnia. Amikor a belső gyermek játszani akar, a belső szülőnek kell időt biztosítania rá. Ez a folyamatos belső egyensúlyozás az önismereti munka esszenciája.
A játszmák felszámolása: A kapcsolataink tükre
Kapcsolataink – legyen szó párkapcsolatról, barátságról vagy munkahelyi viszonyokról – a belső gyermekünk sebeit tükrözik vissza a legnagyobb pontossággal. A felnőttkorban megélt konfliktusok és drámák gyakran a gyermekkori, megoldatlan kötődési minták ismétlései.
A társfüggőség illúziója
A társfüggőség (co-dependency) tipikusan a sebzett belső gyermek megnyilvánulása. Ha gyerekként nem kaptunk elegendő figyelmet, felnőttként olyan partnereket keresünk, akik „megmentenek” minket, vagy akiket mi menthetünk meg. Ez az érzelmi csereszerződés soha nem lehet kielégítő, mert a külső partner nem képes betölteni a gyermekkori űr mélységét.
A belső gyermek gyógyításával a társfüggő viselkedés helyett az egészséges függetlenség alakul ki. A felnőtt énünk képes lesz arra, hogy saját magának adja meg azt a biztonságot és szeretetet, amit korábban másoktól várt el. Ez felszabadítja a kapcsolatainkat a „szükségem van rád” teher alól, és átalakítja azokat „választalak téged” alapú, érett kötéssé.
Konfliktuskezelés a belső gyermek szemüvegén keresztül
Amikor egy vita során a partnerünk viselkedése aktiválja a belső gyermekünk régi elhagyatottsági félelmét, könnyen átbillenhetünk a gyermekkorból ismert túlélési mintákba:
Elhúzódó gyermek: Bezárkózik, nem kommunikál, érzelmileg elérhetetlenné válik.
Megfelelő gyermek: Bocsánatot kér, még akkor is, ha nem hibázott, csak hogy elkerülje a konfliktust.
A tudatosság növelése segít felismerni, mikor vettük fel a gyermekkori szerepet. Amikor ez megtörténik, a legjobb stratégia a térkérés. „Szükségem van tíz percre. A 8 éves énem most nagyon fél/dühös, és mielőtt reagálok, meg kell nyugtatnom őt.” Ez a nyílt kommunikáció és a belső munka megakadályozza a gyermekkori játszmák továbbvitelét a felnőtt kapcsolatokba.
Az öröm újraélése: A kreatív belső gyermek felszabadítása
A kreatív belső gyermek felszabadítása segít újra felfedezni az élet örömeit és a képzelet határait.
A belső gyermek gyógyítása nem csupán a fájdalom megszüntetéséről szól, hanem az eredendő öröm és az életigenlés visszaszerzéséről is. A gyógyult belső gyermek a spontaneitás, a kíváncsiság és a határtalan képzelet forrása.
A „mi lenne, ha” varázsa
A felnőtt életet gyakran a „kell” és a „muszáj” szavak uralják. A belső gyermek felszabadításával visszatérhetünk a „mi lenne, ha” gondolkodásmódhoz. Ez a kreatív kíváncsiság a motorja minden új ötletnek, projektnek és kalandnak. Ha engedjük, hogy a belső gyermek vezessen minket a játékba és a felfedezésbe, újra megtaláljuk azokat a dolgokat, amelyek valódi szenvedélyt ébresztenek bennünk.
Töltsünk időt olyan tevékenységekkel, amelyeket gyerekként szerettünk, de felnőttként „komolytalannak” bélyegeztünk. Lehet ez rajzolás, meseolvasás, biciklizés vagy gyűjtögetés. Ezek az egyszerű cselekedetek közvetlen kapcsolatot teremtenek a lélek tiszta forrásával.
Az időtlen terek teremtése
A belső gyermek számára az idő nem lineáris. Amikor elmerülünk egy tevékenységben (ezt hívjuk flow-nak), ahol megszűnik az időérzék, akkor a belső gyermek állapota aktiválódik. Törekedjünk arra, hogy naponta teremtsünk magunknak ilyen időtlen tereket. Ez lehet meditáció, művészeti alkotás, vagy egyszerűen csak a természetben való séta, ahol a cél nélküli jelenlét dominál.
Az öröm újraélésének szerves része a nevetés. A nevetés egyfajta érzelmi tisztítótűz, amely feloldja a feszültséget és a merevséget, amit a felnőttkor ránk kényszerített. Keressünk olyan helyzeteket, amelyek megnevettetnek, és ne féljünk bolondnak látszani – ez a belső gyermek felszabadításának jele.
A belső gyermek és a spiritualitás: Az isteni szikra
Az ezoterikus hagyományok gyakran hangsúlyozzák a gyermekkor és a szentség közötti kapcsolatot. A „gyermeki hit” nem naivitás, hanem a feltétel nélküli bizalom és a nyitottság állapota. A belső gyermekünk az a részünk, amely a legközelebb áll az eredendő, tiszta lényünkhöz, az isteni szikrához.
A csodálat képessége
A gyermekek természetes módon nyitottak a csodákra. Egy egyszerű pók, egy esőcsepp a levélen, vagy egy szivárvány – mindez mély csodálatot vált ki bennük. A felnőttkorban gyakran elveszítjük ezt a képességet, mert a mindennapi rutin elhomályosítja a világ varázslatát. A belső gyermek gyógyításával visszaszerezzük a rácsodálkozás képességét.
Ez a rácsodálkozás a spirituális élet alapja. Amikor nyitottak vagyunk a világ apró csodáira, jobban kapcsolódunk a nagyobb egységhez, a kozmikus energiához. A belső gyermek emlékeztet minket arra, hogy az élet nem csak a teljesítményről és a kötelességekről szól, hanem a létezés öröméről.
A belső gyermek, mint intuíció
A gyermekek gyakran rendkívül intuitívak, mert még nem szűrték meg a tudatukat a felnőttkori félelmek és logikai korlátok. Amikor újra kapcsolódunk a belső gyermekhez, erősítjük az intuíciónkat, a belső tudásunkat. A belső gyermek hangja gyakran az első, halk sugallat, ami még azelőtt érkezik, hogy a logikus elménk elkezdené elemezni a helyzetet.
Tanuljunk meg bízni ezekben a zsigeri, gyermeki megérzésekben. Ezek a jelzések a legtisztább forrásból érkeznek, és gyakran megvédenek minket a felnőttkori, túlgondolt hibáktól.
Az integráció és a folyamatos önismereti munka
A belső gyermek gyógyítása nem egy egyszeri esemény, hanem egy élethosszig tartó elkötelezettség. A felnőtt énünknek folyamatosan ébernek kell lennie, hogy felismerje, mikor veszi át az irányítást a sebzett kis én, és mikor van szükség a gondoskodó szülői beavatkozásra.
A naplóírás ereje
A naplóírás az egyik leghatékonyabb eszköz a belső gyermekkel való kommunikációhoz. Próbáljuk ki a kétkezes írás technikáját. Az egyik kezünkkel írjuk le, amit a felnőtt én gondol vagy érez, majd váltsunk tollat (vagy írásmódot), és írjuk le, mit válaszol erre a belső gyermek. Ez a módszer segít elkülöníteni a két hangot, és felszínre hozni a gyermek elfojtott igényeit és félelmeit.
A napló vezetésével dokumentáljuk a fejlődésünket. Látni fogjuk, hogy a belső gyermek egyre jobban bízik bennünk, és a reakciói is egyre kevésbé intenzívek lesznek, ahogy a felnőtt én egyre stabilabb biztonságot nyújt.
A határok fontossága
A belső gyermek gyógyításának paradox módon az egyik legfontosabb eleme a szigorú határok felállítása. A belső gyermeknek szüksége van a szabadságra, de szüksége van a keretekre is, amelyeket a bölcs felnőtt én biztosít. Ez magában foglalja az időbeosztás, az öngondoskodási rutinok és a másokkal szembeni határok kijelölését.
Amikor a belső gyermek impulzívan és felelőtlenül akar cselekedni (például túlköltekezni, vagy elkerülni a fontos feladatokat), a belső szülőnek szeretetteljes, de határozott módon kell azt mondania: „Értem, hogy játszani szeretnél, de előbb el kell végeznünk a feladatunkat. Utána jutalomként játszhatsz.” Ez a struktúra adja meg a belső gyermeknek azt a kiszámíthatóságot, amit gyerekként talán hiányolt.
Az önmagunkkal való randevúk
Tervezzünk be rendszeresen önmagunkkal való minőségi időt, ahol a cél a belső gyermek igényeinek kielégítése. Ez lehet egy délután, amit csak azzal töltünk, amit igazán élvezünk, anélkül, hogy bűntudatunk lenne. Ha a belső gyermekünk szerette a természetet, menjünk el egyedül túrázni. Ha imádta a mozit, nézzünk meg egy filmet, amit gyerekként szerettünk volna látni. Ezek a „randevúk” azt üzenik a belső gyermeknek, hogy fontos és értékes, és hogy a felnőtt énünk gondoskodik róla.
A belső gyermekkel való kapcsolódás a legmélyebb spirituális munka, amit elvégezhetünk. Ez az út vezet el a valódi integritáshoz, ahol a múlt sebei nem határozzák meg a jövőnket, és ahol a felnőtt bölcsessége találkozik a gyermeki örömmel. Csak így válhatunk teljessé, és csak így élhetjük meg azt a határtalan potenciált, ami mindig is bennünk rejlett.
A gyógyulás folyamata során a belső gyermekünk lassan előjön a rejtekhelyről, és újra megtanul bízni. Ez a bizalom az alapja annak, hogy felnőttként is merjünk kockáztatni, szeretni és élni – teljes szívvel, szabadon.
