Újra és újra látok fekete felleget,
esztelen táncot járnak ők a fejem felett.
Durva háború, ha nyomasztja a lelkemet,
várlak, szüntelen várlak ó édes Istenem!
Sötét az égbolt nincsenek fénylő csillagok,
és lásd én folyton eltévedek az utamon.
Az ármány szövi az áthághatatlan hálót,
s botladozva az utam végét kutatom.
Szürke napok rágják a bilincs rozsdás zárját,
s ha lépek árnyékot vet az izzó napsugár.
Fény és árnyék, annyiszor keresem a célját,
hogy miért győz az árnyék egy ember sorsán.
Lám a fényt kutatom, keresem, de nem lelem,
ámulva nézem felhőtelen kéklő eget.
De eltakar az árnyék, a lelkem kesereg,
könnyezik, fájdalom lassan-lassan csepereg.
Múlnak az évek, s a hajam immár ősz lesz,
ám az út csak kanyarog, oly büszkén előttem.
Elűzi a célt a tavaszt, fogy a kikelet,
napsütötte parton sötétség a kegyelem.
Meddig kanyarog az út, meddig ül a sötét,
s e föld felett mikor gyúl fel már az a fény.
A nép szívét ne zúzza össze a hideg jég,
hogy szeressen minden mozgó, s élő lényt.
Mert testvér minden ember, minden nemzetség,
szeretni vágyó öreg és ifjú teremtmény.
Ki mind, mind egyedül csak az Istené,
nem vehetik el a tőle kapott életét.
Várlak, várlak
patkosmargit
Fő Adminisztrátor
