|
Ady Endre: Halottak napján
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percr?l-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkez? szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettet? álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettet? álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
Baj Anna: Halottak napja
Elég id?t szentelünk-e életükben szeretteinknek, gondolom, mindenki fejében megfordult már - a sír el?tt állva.
Ezen a napon minden más
Újra mélyen érint meg a gyász
Nincs már velünk együtt
Kit ismertünk vagy szerettünk
Ma lélekben újra együtt lehetünk.
Eszembe jutnak az együtt töltött napok
Fülemben újra megcsendült a hangod
Szinte látom minden mozdulatod
Nem is tudhatod, mennyire váj hiányod.
Gyertyákat gyújtunk és mécseseket
Ezek a fények világítsanak Neked
Örök világosságban, békességben nyugodj
Soha el nem felejtünk, biztosan Tudod!
Vári Fábián László: Halottak napja
Békére jár
a nap órája lassan,
a kardokat lerakták
mind az angyalok.
Vert sereg vitéze,
a mennybe ne menj be!
Ott a krónikát
már tenélküled írják,
az a fényesség fenn
nem neked ragyog.
Fölzúgnak a fáklyák!
Valahol most tor van -
felzendül a lomb közt
halotti halk zene
Összeszisszennek
a hüll?k lenn a porban:
holtak hazájára
inni illene!
De az én kupámat
árvíztajték tölti,
béke veled, Isten,
Isten veled, Földi!
S rakétáit gyújtja,
startra kész a Göncöl
a Sarkcsillagon túlra.
Utasa én vagyok.
Ésaiás, Jónás, Náhum -
mind elmúltak,
mint magvuk szakadtával
majd a magyarok.
Bertók László: Halottak napja
Halottak napja: visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek, emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem el?znek.
Sebességük f?szálak élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban ázik.
Mértanuk pontjai között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.
Meghívás nélkül jelen vannak
kanyarokban, mozdulatokban,
tekintetük, mint jelz?lámpa
bennünk villan.
Tükörbe nézünk, megalázkodunk,
mindnyájan fehér bárányok vagyunk,
virágot hintünk az útra,
fejünkre hamut,
miközben ?ket ünnepeljük,
azaz magunkat ünnepeljük,
hisz nincsen visszaút.
Krizantémok a temet?i buszon,
fejem körül virágok,
glória, mennyei kalap,
harmattal áldott.
Fehér lobogókkal a város
kiözönlik a kapukon,
mindenki megadta magát,
nem villog szurony.
Csak az évek, a nyavalyák
sz?kül? sorfala vigyáz,
dércsípte árnyékuk felett
siránkoznak a fák,
megállók vasa, csonka keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a Tejút mozdulását,
köszöntöm halottaimat:
Nagyanyámat, Katona Juliannát,
s a másikat, Farkas Katalint.
Friss fakereszt ablaka mögül
nagybátyám még némán visszaint.
Aztán újra a sejtek szava.
Ülök a buszban, térdemen fiam.
Körben a téboly t?zkarikái.
Halottak napja van.
| 
patkosmargit
